A coming-of-age sztorik – a kamaszkor és felnőttkor között vergődő ifjak örömeinek és viszontagságainak hullámvasútját bemutató történetek – egyre nagyobb trendnek hódolnak, ám ezzel fordított arányosságban apad a beléjük vetett bizalom, s csökkenőfélben van az elvárások szintmagassága is.
      A Richard Ayoade neve hallatán felmerülő első asszociáció a nagyszerű kockasorozathoz, az IT Crowd-hoz vezet, amelyben e sokoldalúan tehetséges, brit humorista-színész-rendező-író egy standard nerd, avagy az élet tudományos ismereteiben erőteljesen bővelkedő, ám annak szociális terén igencsak reszketeg lábakkal álló Maurice Moss bőrébe bújva vált feledhetetlenné. Szerepelt a végtelenül agyament, a Monty Python-i abszurditást is lehagyni vágyó Mighty Boosh-ban, valamint tiszteletét tette a méltatlanul mellőzött, fekete humorral operáló Garth Marenghi’s Darkplace-ben, amelynek a társszerzőjeként is büszkélhedhet.
       Ayoade mindig is vonzódott a kamaszok hányattatásait bemutató történetek iránt, legyen az Mike Nichols kultikus státuszra szert tevő alkotása, a Diploma előtt, vagy J. D. Salinger lendületes, lázadó pre-beat irománya, a Zabhegyező.
 Amikor a kezébe került az ifjú wales-i poéta, Joe Dunthorne első regénye, a Submarine, rögvest a szívéhez nőtt a némiképp Adrian Mole-os vonásokkal bíró Oliver Tate karaktere, s annak önhitt, gőgös én-központúsága. Ayoade már a mű megjelenésének évében nekiállt a forgatókönyv megszerkesztésének, az esszenciát indie-s varázzsal oltotta be, kulturális utalások tömkelegével tarkította, majd sajátos angol humorral fűszerezte meg – s létrejött az elmúlt évtizedek egyik legöntudatosabb és legelbűvölőbb filmvilágba való andalgása.

      „A legtöbb ember egyéniségnek gondolja magát, mintha nem lenne hozzá hasonló az egész bolygón. Ez a gondolat hajtja őket, hogy kikeljenek az ágyból, egyenek, tegyék a dolgukat, mintha minden rendben lenne.“ 

     Oliver Tate egy korához képest roppant intelligens, a tizes évei közepén járó különc srác, akiben felfokozott mértékben munkálkodik az önszemélyébe vetett fontosságérzet és a „mindentmegmentési“ vágy. Kényes, már-már beteges figyelemmel figyeli szülei házasságának menetét, még nemi életüket is vizslatva, a diszharmónia jelei után kutatva. Amikor a szomszédba költözik édesanyja régi szeretője, egy önjelölt misztikus gyógyító – akit Oliver az egyszerűség kedvéért csak ninjának nevez -, a fiú mindent megtesz azért, hogy megmentse szülei szétfoszlónak tűnő kapcsolatát.
     A másik víz, amelyen e történet evez, Oliver románcát bontja ki a hasonlóan excentrikus, piromániás hajlamokkal is megáldott osztálytársnőjével, Jordanával. A lány elutasít mindennemű romantikát,  undorodva iszkol el a szerelmi klisék lidércei elől, míg a fiú a mesepasi titulusát óhajtja kivívni szemében.

      Oliver – antihős mivoltának ellenére – képes a kezdetektől fogva rokonszenves és szerethető  egyéniségként állni a tekintetünket. Bár megformálója, Craig Roberts munkásságának palettáján már leledzik pár tévé-, rövidfilm vagy sorozat, csupán a Submarine-nel sikerült kitörnie a nagyvászonra, hogy az egész világ előtt megcsillantsa ígéretes tehetségét. A Jordanát megtestesítő bájos Yasmin Paige játéka finom, de átütő erejű, akinek egy-egy pillantása is kifejezésteljes és már-már megfogható. Bár lényegesen több szakmai tapasztalattal rendelkezik Robertsnél – a televíziótól kezdve a rádión és a mozin keresztül még a színpadon is feltűnt -, számára is csak Ayoade darabja szolgált bizonyos fokú hírnévvel.
     A felállás többi alakja elismert, oszlopos tagja az angol színészgárdának – a kiégett, apátiába fulladt családfőként megjelenő  Noah Taylor (Majdnem híres, Vanília égbolt), a még mindig vonzó édesanyaként tüsténkedő Sally Hawkins (Happy-Go-Lucky, Színes fátyol), vagy a fenyegető jelenléttel bíró, a sztori egyetlen ellenszenvesre mázolt szereplőjeként feltűnő Paddy Considine (Amerikában, Vaskabátok).
 

„Szerintem az a túlélés egyetlen módja, ha a valóságtól teljesen elrugaszkodva képzelem el magam.“

         A nagyszerű és roppant hiteles alakításoknak köszönhetően a film az elejétől a végéig őszinte, emberközeli és átélhető marad. Érzékeny, de olcsó szentimentalizmusba nem mártózkodó, egyszerre vidám és mélabús, örömteli és depresszív. E ébenszínekben pompázó komédiának számos előnyei közé tartozik az a tény is, hogy egyidejűleg modern és ódivatú (polaroid fényképezőgép, Super 8-as kamera, kazettás magnetofon), s ez a kettősség ellenállhatatlan, hamvas bűvölettel ruházza fel. A szemet gyönyörködtető fényképezés és a magabiztos, sajátos vágások összeforrnak a csodásés egyedi zenével, amellyel Alex Turner, az Arctic Monkeys és a Last Shadow Puppets énekese szolgált. Ayoade, aki él-hal a moziért, nem tudta megállni, hogy ne hódoljon mesterei előtt; megpillanthatjuk Alain Delon képét Jean-Pierre Melville klasszikus darabjából, A szamurájból, egy nyúlfarknyi időre bevillan a Detour kocsikázós jelenete, s a brit úriember nem titkolja azt sem, hogy filmjén fellelhető Ingmar Bergman és Jean-Luc Godard hatása is. Oliver falán Woody Allen arcképe díszeleg, s olyan nevekkel dobálózik, mint Nietzsche, Shakespeare vagy Salinger, miközben Jung művét bújja, s a brüsszeli tizenkettő egyik ékkövére, a Jeanne D’Arc előadására viszi el barátnőjét.

     Az, hogy Ben Stiller nevével – aki egy miniatűr cameo erejéig fel is bukkan a műben – igyekeznek eladni e alkotást, ne riasszon el senkit, ugyanis egy ízig-vérig eredeti, cseppet sem gyárszagú mestermunkát helyezett a direktor az asztalra. Okos, szeretnivaló, autentikus, keserédes és feledhetetlen. Richard Ayoade-ban van potenciál, így bizakodva tekinthetünk eljövendő munkái felé.