A leginkább szerelmi vígjátékok műfajában jeleskedő Pierre Salvadori ezúttal sem átallotta a zsáner keretein belül alkotni meg legújabb művét, amelyet kifejező, ám intelligenciában nem igazán dúskáló magyar címmel - Mosás, vágás, ámítás - illettek. Az Audrey Tautou-val való együttműködés már a Drágaságomban (Hors de prix) is gyümölcsözőnek bizonyult, így a rendező nem sokat töprengett az új alkotás múzsaszerepének kitöltésén - ismét az elbűvölő, törékeny Audreynál csörrent meg a telefon. Ez alaposan rajta hagyta a keze nyomát mind a film körüli elvárások, mind az értékelések terén, hiszen sokan úgy tekintenek e műre, mint a ma már népes rajongótábor dicsőítette Amélie csodálatos életének újragondolására. S nem is nagyon tévednek.

Ugyanis Émilie, akárcsak Amélie, már-már betegesen törekszik arra, hogy mások arcára a boldogság mosolyát varázsolja, hogy rendbehozza a dolgokat, begyógyítsa a sebeket. Ezúttal édesanyja válik gondos törődése célpontjává, aki képtelen kilábalni a férje négy évvel ezelőtti távozásával kialakuló, hétköznapjaira nehezedő apátiából. A fodrászszalon-vezető főhősnőt Ámor célozza meg nyilával, ám elvéti a lövést; a levelet, amelyben egy névtelen hódoló a  szerelmét bizonygatja, a nő egy szemeteskosárban készteti landolásra. Bár a vallomás gyönyörű, cikornyás mondatai nem trafálnak Émilie szívébe, felhasználja őket körmönfont tervének megvalósításához: a lassacskán eszét vesztő, a fájdalomba kullancsként kapaszkodó édesanyjának, Maddynek továbbítja. A korosodó hölgy látványos újjászületésen esik keresztül, s valóságos szerelemparanoia rabjává válik: megszállottan kutatja romantikus udvarlója személyét. A szálak a fodrászüzlet egyik alkalmazottjához, Jean-hoz vezetnek; az események egyre inkább összekuszálódnak, s kiszámítható bonyolultságok egész sora zúdul a nyakunkba; gordiuszi csomók tömkelege, amelyek megoldásához mindössze egy kis igazmondás szükségeltetik.

Bár a Mosás, vágás, ámítás birtokában van mindannak, amivel egy klasszikus francia romantikus vígjátéknak rendelkeznie kell, mégis kissé ellentmondásos reakciókat vált ki a nézőközönségből. Ugyanúgy tartalmaz erős, hangulatos jeleneteket, mint humorosnak szánt, de inkább bosszantó jellegű, kínosnak ható szituációkkal. Óvatos, kellemes humora bár nevetést alig fakasztó, de mosolyt annál sűrűbben hintő. A főtriász eleinte szimpatikusnak tűnő karakterei idővel olyannyira ellenszenvesekké válnak, hogy a bőrükbe való beleélés, a velük való együttérzés teljesen ellehetetlenedik. A hősök véget nem érő szenvelgése a miharabbi happy end eljövetelét remélteti, amely meg is érkezik, s bár nincs csokiöntet és porcukor híján, mégis megkönnyebbüléssel jár.

A mindig aranyos Audrey Tautou alakításában nehéz kivetnivalót találni, ezúttal mégis kevésnek bizonyul. Ezzel szemben kiemelkedő Nathalie Baye játéka, aki remekül hozza a szétszórt, kissé megszállott, de még teljes szépségében virágzó édesanyát. Bár Sami Bouajila derekasan helytáll Jean szerepében, tehetsége mégsem tűnik olyannyira markánsnak, hogy bármit is lendítsen a filmen. Teljesen hiányzik a kémia közte és Tautou között: szerelmük ezáltal hiteltelen, erőtlen és csupán parányi takaréklángon égő; kapcsolatuk cseppet sem ígérkezik hosszútávúnak.

Émilie javíthatatlan segítő, aki az ősz hajszálakat ugyanúgy orvosolja, akárcsak a magánélet apró szépséghibáit: peroxidtartalmú hazugsággal tünteti el azokat. S bár a hajhagymákat és a zátonyra futottt egzisztenciákat új élettel tölti fel, a nézőnél ezt nem sikerül elérnie, aki csalódottan, de  éppenséggel nem rossz szájízzel hagyja el a mozi termét.