Tíz év. Ennyi időre volt szükség, hogy a világ egyik legismertebb sorozatának mindegyik része tiszteletét tegye a vásznon. Harry Potter története immár a mozikban is a végére ért, több millió rajongó örömére vagy éppenséggel bánatára. Elérkeztünk tehát a fináléhoz, a nagy bummhoz, mikor is minden betetőzik. Most már csak az a kérdés, hogy a végjáték ragyogó fénysugárként méltó zárást hoz-e, vagy inkább pislákoló gyertyafényként vész a sötétségbe.

 A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző film abbamaradt. Hőseink a Kagylólakban próbálják kitalálni, hogyan tovább, miközben a dolgok állása egyre sötétebb és baljósabb. A három jó barátnak még jobban össze kell tartania, mint eddig, hiszen csak magukra számíthatnak. Voldemort ereje egyre nő, a Pálcák Urának birtokában senki emberfia nem veheti fel vele a versenyt, Harryn és társain kívül kevesen mernek dacolni vele, a Főnix rendje sem képes úgy működni, mint régen. A Sötét Nagyúr kezében tartja egész Londont, s aki ellenszegül, a legsúlyosabb büntetésre számíthat. Hőseink, bár a veszély hatalmas, kénytelenek szövetséget kötni a megmentett kobolddal, Ampókkal, aki Griffendél kardjáért cserébe elviszi őket a Gringottsba, ahol minden bizonnyal egy horcrux található, így ha célba érnek és megsemmisítik Voldemort lelkének egy újabb részét, nagyon közel kerülnek a legyőzéséhez. Harryék azonban nem is sejtik, hogy a varázslók bankjába való betörésük csak a kezdet, és hogy hamarosan sor kerül a végső összecsapásra a jók és gonoszak között.

 A cselekményről, annak ellenére, hogy jelentősen módosították, elismerően lehet beszélni, ami viszont a sorozatot ismerve nem is csoda. Az előző rész gyengeségeire mentség lehet, hogy voltaképp előkészítette a terepet a másodiknak, amiben sokkal több potenciál, érdekesség, kaland s izgalom van. Ez meg is látszik a Harry Potter és a Halál ereklyéinek második felvonásán, így David Yates rendező ezúttal sokkal erősebb és ígéretesebb alapokra építkezhetett, mint a múltkor, amit viszonylag jól ki is használt.

 A színészi játékról felemásan tudok beszélni, ugyanis gyakoriak voltak a hullámvasútszerű magas-és mélypontok. Az olyan öreg rókák, mint a fagyos és parancsoló Perselus Pitont alakító Alan Rickman, a tiszteletet parancsoló Minerva McGalagonyként szereplő Maggie Smith, vagy az Albus Dumbledore-t, az egykori igazgatót vászonra vivő Michael Gambon újfent bizonyították, hogy nemhiába vannak jelen a szakmájukban. Bár több időt is eltölthettek volna a filmben, játékuk mégis meghatározó és kellően erős, kiemelkedő volt. Külön meg kell említeni továbbá Ralph Fiennest, kinek hála Voldemort nagyúr igazán kegyetlen és félelmetes lett. A fő triumvirátus a tíz év alatt úgy néz ki, valóban felnőtt a feladathoz, alakításukkal nem volt különösebb baj, továbbá attól eltekintve, hogy aligha fogunk könnyes szemmel visszaemlékezni a szereplésükre, képesek voltak az átlag feletti teljesítményre, ami azért elvárható is volt. Daniel Radcliffe kellően a középpontban tudott maradni, nem szorult háttérbe a többiekhez képest, ami a legtöbb esetben elmondható Emma Watsonról és Rupert Grintről is, akik ugyancsak jól teljesítettek. A mellékszereplők terén jelentősen rosszabb a helyzet, a legtöbbjük idegesítő, erőltetett és legfőképp felejthető teljesítménnyel ajándékozott meg minket, bár inkább ne tették volna. Mivel a legtöbb gyenge jelenet, mint a beszólások és üres párbeszédek tőlük származnak, ezért ezek az elemek csak tetőzték, még jobban kirívóvá tették őket a jók közül.

 Ha már a negatívumok, itt kell megemlítenem egy sajnálatos dolgot, mely a film egyik nagy – ha nem a legnagyobb - gyengesége. Az ember arra számítana, hogy ha már egyszer utolsó rész, akkor mindent beleadtak a készítők, hogy az elejétől a végéig magával ragadjon a mű. Azonban sajnos ez nem sikerült, ugyanis az első feléből mintha kifelejtették volna az egyik legfontosabb elemet: a hangulatot. Talán furán hangzik ez, mindazonáltal az első egy órában hatalmas hiányérzete van az embernek. Ülünk és nézzük a filmet, viszont tesszük ezt úgy, hogy közömbösen figyeljük, ami a vásznon történik. Sótlan, lélektelen jelenetek követik egymást, amit még a remekül megkomponált látvány sem képes élettel megtölteni.

 Szerencsére mikor az események kellően felpörögnek, magára talál az utolsó rész, és végre-valahára eléri azt, amit már a kezdésnél kellett volna. Azonban ez nem jelenti azt, hogy felhőtlenül élvezhetjük a maradék időben a művet, átadva magunkat a sodró lendületének. A filmben számos, szerencsére az esetek többségében kisebb hibák és baklövések vannak, azonban ezek is eléggé lehangolóra, néhol pedig idegesítőre sikeredtek. Aki látta az előző részeket, az nyilván nem csodálkozik majd azon, hogy újfent számos elmésnek szánt beköpéssel találkozunk majd, azonban ezek többsége inkább kínos és oda nem illő, mintsem hangulatfokozó. Továbbá, bár a készítők az írott műtől való elég nagy eltérések miatti számos akadályt a legtöbb esetben ügyesen elhárították, mégis maradtak kisebb buktatók és logikátlanságok, valamint eléggé erőltetett részek, melyek további fanyalgásra adnak okot. Számos esetben talán jobb lett volna, ha maradnak az írónő által kitalált változatnál, ugyanis annak ismeretében (de akár az nélkül is, pusztán a következtetésre és a logikára alapozva) egyesek gyengébbnek és túlcifrázottnak, vagy épp elhanyagoltnak vélhetik a rendező által megvalósítottakat.

 Bár számos negatívum került most terítékre, maradtak még pozitívumok. A film felétől a lendület igazán sodróvá és erőteljessé válik, elkerülve ezzel az előző rész egyik szarvashibáját, vagyis az unalmat. Könnyen belefeledkezhet az ember a vásznon folyó eseményekbe, miközben – főleg az ostromnál – összpontosít, hogy ne maradjon le semmiről.

 A film egyik vitathatatlan erőssége a látvány, mely nagyon impozánsra és meggyőzőre sikeredett. Hála a tömérdek számítógépes animációnak, a varázsvilág pompásan elevenedik meg a nézők szeme előtt, főképp a jelentősebb helyszíneknél. Kezdve a Gringotts-beli kalanddal, ahol ellenszenves koboldok, hatalmas mélységek és komor üregek várnak ránk, a fő attrakcióig, vagyis a Roxfort ostromáig. Az iskola ad helyszínt a végső küzdelemnek, ennek megfelelően a harc és a pusztítás igazán varázslatosra sikeredett. A különböző mágikus kreatúrák kellően életszerűek, a látványos effektekkel járó bűbájok roppant hatásosak, a csatatérré vált, sok helyen darabjaira hulló kastély pedig remek alapot ad a jó és rossz csatájának.

 A hanghatásokkal teljes mértékben elégedettek lehetünk, a fülünk igazi kényeztetést kap, minden apró nesz vagy hatalmas robaj példaértékűen szól. A zene terén viszont már merülnek fel problémák, azon kívül, hogy sokszor indokolatlanul háttérbe szorulnak a dallamok, továbbá  néhány helyen bár jól megkomponált, viszont rosszkor alkalmazott aláfestés szólal meg, ami elégedetlen hümmögésre adhat okot.

 Ahogy kedvenc varázslótanoncunk története véget ért, úgy fog a kritika is pár sor múlva. Elmondhatjuk, hogy a korábbi alkotásokat figyelembe véve, különös tekintettel a roppant gyengére sikeredett hatodik és kiábrándító ötödik részre, a Harry Potter és a Halál ereklyéi második része bár nem a sorozat legerősebb darabja, és több sebből is vérzik, zárásként még megfelelő lett. Akik nem olvasták a könyvet, talán még többre értékelik majd, mind a heptalógia rajongói, viszont sokat - a látványon kívül - semmiképp se várjunk tőle.

   Értékelés: 6.6/10